Incertezza

Hát, nem tudok sok mindent elmondani erről. A cím Incertezza (olasz) : bizonytalanság.

Incertezza

Dr. John Hamish Watson egy egyszerű ember a sok közül, átlagos öltözködés szinte már röhejesen, minden nap ugyanolyan, ugyanazt csinálja. Egy átlag ember tökéletes mintája. Mégis jó pár kérdés merül fel vele kapcsolatban, a legfontosabb: miért engedtem ilyen közel magamhoz? Elgyengültem volna? Nem szoktam ilyen dolgokkal foglalkozni. Az érzelmek feleslegesek a számomra, csak elvonják a figyelmemet. De John, ő más, már annyira megszoktam a közelségét, kedvességét, kitartását, amivel mellettem marad, már nélkülözhetetlen a számomra, akár csak a nikotin. Kitörölhetetlen az elmémből, egy olyan részt szerzet meg az elmepalotámon belül, amiről még én se tudtam. Felmerül akkor a kérdés, ha ő a tökéletesen átlagos ember, akkor hogyan érte el mind ezt? Úgy érzem teljesen összezavar nem csak ő, hanem a vele kapcsolatos kérdések tömkelege. Bővítenem kéne az érzelmekkel kapcsolatos tudásom, de ez nem éppen olyan tudomány, amit csak úgy beírok a keresőbe, ennek a nagy részét csak tapasztalat útján tudok megszerezni. Itt kezdődik a probléma, egyetlen ember van akinek a segítségével tapasztalatra tehetek szert, de tudjuk, hogy ennek a személynek nem szabad megtudnia mit érzek. Nevetséges, ha tudná, hogy most olyan területre értem, amiben ő jobb nálam, biztos önelégült mosollyal ülne itt. Szerencse, hogy a megfigyelő képessége nem túl fejlett, ezért nem veszi észre rajtam a változásokat. 

Biztos megőrültem, Johnban nincs semmi érdekes, amitől így kéne éreznem. Az az ember, akit egy perc alatt ki tudok ismerni, nézzük csak: nem sokat aludt az este, bizonyítják a táskák a szeme alatt, a félre gombolt ing és persze a legfeltűnőbb dolog, hogy alszik, miközben az újságot a kezében tartja. Na, jó ez bárkinek menne. Valami kevésbé feltűnőbbet kell felhoznom. A fáradság ellenére borotválkozott méghozzá elektromos borotvával, fogat mosott az új fogkeféjével, cipő kikészítve az ajtóba, tegnap a kevés szabadidő ellenére elment manikűröshöz, az új kölniét használta ezek szerint randevú lesz az este. Talán mégse őrültem meg csak túl sok köze van a dolgoknak az érzelmekhez, már a dedukció se segít rajtam, a tények ellenem dolgoznak, az elmém leblokkol. Magyarázatok vészesen fogynak, kérdések száma egyre nő, de válasz egyikre sem érkezik. Ez az egész mintha csak egy nagyon bonyolult ügy lenne, amilyet még a világ nem látott. Ha az emberek nap mint nap ezzel küzdenek meg, nekem miért olyan nehéz? Nem látom benne a logikát. Talán többet tudok meg, ha cselekszem valamit, amíg alszik. Fontos ügyelnem arra, hogy ne ébredjen fel.

Lassú, halk léptekkel odaosont hozzá, majd odahajolt, míg meg nem érezte John illatát. Szíve kihagyott egy ütemet, lélegzete elakadt, mintha az idő is azt akarná, hogy így maradjanak. Mintha egy évezred telt volna el a következő pillanatig mikor minden újra indult. Lélegzés kicsit szaggatottan, de legalább ment, szívverés is, bár kicsit furcsa ütemben. Sherlock nagyon meglepődött, de minél több időt töltött John nyakának közelében, minden egyes pillanattal egyre jobban érezte magát észre sem véve, hogy szíve abbahagyja az ütemek kihagyását és helyette egyre többel pótolja azokat. Ő maga se értette mi történik, hiszen ilyen még nem történt vele, de hamar vissza kellett térnie a valóságba, annak ellenére, hogy nem akart. Minél több időt tölt el John közelében annál inkább érezte, hogy többet kéne tennie. Igen, meg akarta csókolni, ölelni, amíg csak tudja, de nem kockáztathatja meg, hogy doktora felébredjen. Hiszen meg se tudná neki magyarázni, hogy miért van, vészesen közel hozzá, még ő maga sem tudja. Végül inkább bezárkózott a szobájába.

Miért van ez? Nem értem. Az agyam tele van fölösleges információkkal, csak le kéne szűrnöm a lényeget, de minden annyira összeáll a fejemben, mint egy hatalmas szikla. Meg kéne mondanom Johnnak, hogy kicsit kerüljük egymást, míg megértem? Ez lenne az ésszerű döntés, mert míg ezt meg nem oldom, nem tudok másra gondolni. Hihetetlen, hogy egy ilyen egyszerű ember okozza nekem a legnagyobb fejtörést. Vagy én okozom magamnak? Már nem értek semmit, ez nem vall rám.

Már két nap eltelt az eset óta. John kezdett aggódni barátjáért, de inkább hagyta, mivel hallotta, hogy ha ő nincs ott, akkor azért néha kioson a szobájából. Viszont nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán miatta nem jön ki, de nem volt biztos benne, hiszen már volt ilyen, hogy egy-egy ügy érdekében társa napokig, alig-alig jött ki a szobájából annyi különbséggel, hogy akkor beszéltek meg azért találkoztak legalább napi egyszer. Az utóbbi tűnt ésszerűnek. Biztos csak véletlen, hogy nem találkoznak, ezzel próbálta nyugtatni tudatát. Nem tudhatta, hogy az első feltevése volt a helyes.

John lassan négy napja nem látta lakótársát már komolyan kezdett aggódni miatta, ezért ajtaja elé állt és bekopogtatott:
- Sherlock, kezdek aggódni érted! Ha valamit csináltam és azért kerülsz, akkor magyarázd el, hogy én is tudjam!
- John, nem veled van a baj, hanem velem.
- Miért? Mit csináltál? Ugye semmi örültséget?- kérdezte egyre aggódóbb hanggal.
- Nem, figyelj, John. - Egy alig halható sóhaj hallatszott az ajtó mögül. – Ha a közeledbe vagyok, úgy érzem, meg kell, hogy érintselek, nem tudom, mit kezdjek ezekkel az érzésekkel, lehet, jobb lenne, ha elköltöznél.
John lassan benyitott a szobába, ahol fél homály uralkodott, ezért csak körvonalakat látott. Látta, hogy Sherlock az ágy szélén ül, arcát kezébe temetve. Oda ment hozzá, letérdelt elé és megölelte.
- Az érzelmek tényleg nem a te szakterületed – mondta majd egy kis mosoly kúszott az arcára. – Tudod, az érzéseket nem megérteni kell, hanem elfogadni és az végképp nem segít, ha bezárkózol. Logikát vagy egyebet pedig ne keress, mert az nincs.
- De én csak megérteni tudom a dolgokat, muszáj megértenem! Tények alapján dolgozom John! – Lassan leengedte kezét, ami eddig arcának függönye volt és félénken viszonozta az ölelést.
- Tudod én is átmentem ezen.
- Tényleg? – kérdezte Sherlock kíváncsian és meglepődötten. – Mikor éreztél ilyet és ki iránt?
- Most is, és éppen az iránt, aki most ölel engem.

Sherlock nagyon meglepődött tágra nyílt szemekkel nézett a semmibe majd lassan lehunyta a szemét. Meglepődtem, de nem is értem, hogy min hiszen reméltem, hogy ezt a választ kapom. John itt van velem és ez így jó, sehogy máshogy. John nem láthatta Sherlock őszinte és megkönnyebbült mosolyát, hiszen még mindig szorosan ölelték egymást. Mindketten így akartak maradni örökre. Végre a kirakós darabjai összeálltak és egy egészet alkottak.
- John – suttogta megkönnyebbülten.
- Persze – csak ennyit mondott, hiszen tudta, hogy most egyre gondolnak. Nem számított, hogy Sherlocknak mennyi bonyolult, sokaknak jelentéktelen és érthetetlen dolgok járnak, a fejében most ebben a pillanatban ugyanaz jár mindkettőjükében.
Sherlock eltolta magától Johnt, de vissza is húzta és egy lágy csókot adott ajkaira. Hosszú ideig így maradtak, de a levegőhiány miatt el kellett válniuk.
- Milyen felesleges a légzés ilyen helyzetbe igaz, John? – tette fel a kérdés egy kis kuncogással együtt.
- Bolond vagy, de igazad van – válaszolt, majd ő is felnevetett.

Sherlock felhúzta Johnt az ágyra és átölelte úgy, hogy szabadulásra semmi esélye ne legyen. Az „áldozat” egy kis mosollyal díjazta az ötletet, de feleslegesnek tartotta, mivel semmi oka nem lett volna ott hagyni. Lehunyta szemét, majd kis idő múlva érezte, hogy az eddig őt szorosan ölelő karok lassan engednek a szorításból. Kinyitotta a szemét és látta, hogy Sherlockot elnyomta az álom. Kicsit feljebb kúszott és egy apró csókot adott annak homlokára, majd visszabújt a biztonságot és nyugalmat adó karok közé, mint egy kismacska. Végre kapóra jön a méretem. Futott át agyán a gondolat, majd őt is elnyomta az álom.