Rémálmok hada

Sajnálom, mostanság nem tettem fel semmit. Akartam, de bármit kezdtem el írni mostanság mind hosszabb lett mint akartam.

Történetben John minden este a háborúról szóló rémálmaival küzd és, hogyan változik meg minden mikor találkozik Sherlockkal. Nem sokat tudok elmondani, nagyon vegyes érzések fogtak el ennek a megírása közben. (Első POV John életemben, nem tudom mennyire találtam el). Minden esetre remélem tetszeni fog:).

Rémálmok hada

Ahányszor becsukom a szemem mindig a háború képei jelennek meg előttem. Szinte mindenre emlékszem, ami ott történt.

Katonaorvosként szolgáltam az afganisztáni brit hadjáratban. Egy egészségügyi egységgel jártam a harctereket, minden egyes nap más-más helyszíneken ápoltuk a sérülteket. Az utazás közben hányingerünk volt az orrfacsaróbűzben, ahogyan átérünk a szétszaggatott holttesteken és megrongálódott felszereléseken. A napok elteltével egyre több sebesültet láttunk el, de nem is akartunk belegondolni abba, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni. Minden egyes életért harcoltunk, akármilyen rossz volt a felszerelés vagy a körülmény, mi küzdöttünk. Esténként mikor nem a harcmezőket jártuk túlélőket keresve, próbáltunk reményt kelteni az emberekbe. Az alvás az értékrend legvégére került, ha mégis jutott rá idő meg kellett küzdeni a betegekből kitörő sírás és ordítás hangjával, ami egy újabb háború volt a hallás és a hangok közt.

 Az egyik nap egy szakaszvezető jött oda hozzám, hogy kellene neki egy orvos, aki elkíséri őket az egyik kisebb falu bevételnél. Sokáig gondolkoztam a válaszon, de egyértelmű volt, hogy csak én jöhetek szóba, mivel én rendelkeztem valamennyi lövésztudással. 

Az egységtől elválva indultam el, az alig harmincfős kis szakasszal. Amíg az egyik kis kocsiban zötykölődtünk a kezembe adtak egy M16-os gépkarabélyt. Igazat megvallva, még sose lőttem akkora fegyverrel, jobban illetek hozzám a kis pisztolyok, de nem akartam csalódást okozni. Csupán reménykedni tudtam, hogy nem találkozunk ellenséges haderővel és nem kell senkit se a Halál tapadó karmaiból megmentenem, ne adj Isten oda küldenem. Mikor odaértünk a megadott koordinátákhoz, síri csönd fogadott minket, csupán egy-egy varjú várakozó károgása volt hallható. Lassan osont mindenki előre, a kocsikat hátra hagyva. Én voltam az utolsó ember a szakasz végén, remegő kezemben az új „barátommal”. Összeszedve minden bátorságom, figyeltem a hangokat és a legkisebb zörrenésre is megrezzentem.

Hirtelen egy becsapódó lövedéket és a következő pillanatban már az egyik társam rángatott egy kisebb földkupac mögé a többiekhez. Durranások és géppisztolyok zajával küzdött meg a fülem és az elmém. Néha a társaim vagy az ellenség sikolyát hallottam, amik lassan átalakultak ordítássá majd egyre halkabban vesztek el a fegyverek és a gránátok hangjának tengerében. Nem is tudtam mit cselekszek, azon kaptam magam, hogy az ellenséges katonákra célozva próbálom menteni a bajtársaimat, vagyis a barátaimat. Látva, ahogy fetrengenek a porban és a hamuban teljesen pánikba estem. Kétségbe esve kerestem a rádiót, hogy erősítést hívjak „Bajba kerültünk küldjenek erősítést dr. John Watson vagyok, siessenek” ezt ismételgettem, de semmi választ nem kaptam. A következő pillanatban minden elsötétült nem éreztem semmit és nem hallottam már a csata hangját sem. Azt hittem meghaltam, de a következő pillanatban mintha csak visszaestem volna a Földre, kinyitottam a szemem.  Lenéztem a lábamhoz, ahol a szakaszvezető élettelen teste terült el. A még mindig dolgozó adrenalin a testemben erőt adott ahhoz, hogy sérüléseim ellenére lelökjem magamról és visszakússzak a kis domb mögé.  A helyzet teljes mértékben megkívánta a lélekjelenlétet és mikor azt sikerült elérnem, akkor vettem csak észre, hogy a ruhám válla teljesen átázott a vértől. Pár perc hallgatózás után kinéztem a fedezék mögül és láttam, hogy az ellenségből senki se maradt életben. Körbenéztem és észrevettem az egyik barátomat, akit mellékesen Eriknek hívtak. Ő egy remek srác volt még előtte állt az élet és most rajtam múlt, hogy életben marad-e vagy sem. Odasiettem hozzá olyan gyorsan amennyire a sérüléseim engedték, felmértem az állapotát és megtettem mindent, hogy legalább addig ki bírja, amíg ideér a mentőegység. Mikor végeztem az ellátásával odamentem a többiekhez és tettem a dolgom. A harminc ember közül sokat élve találtam és volt olyan is, aki sértetlenül megúszta, annak én adtam az utasításokat.

Nekem komoly vérveszteséggel kellett számolnom, ennek következtében, amikor végeztem a munkámmal egy utolsó utasítást adva elvesztettem az eszméletem. Legközelebb már egy kórházi szobában tértem magamhoz, körülvéve hasonló sérüléseket szenvedett katonákkal. 

Most Londonban egy kis panelházban lakom, ami nem túl nagy, de a csekély igényeimet pont kielégíti. A falak vastagok, így senki se hallja meg, ahogy minden egyes éjszaka a rémálmoktól üvöltve ébredek fel. Igen, minden egyes este kísértenek a háború borzasztó emlékei, sikolyai és ettől nem maradtak nyugodt éjszakáim.

„Az álom ilyen olykor, ilyen gyilkos, ilyen reménytelen, ilyen riasztó, hogy nyöszörögni kell tőle és sikoltani, míg fel nem rázzák az embert.”*

- Fél évvel később-

Az idő lassan telt én pedig még mindig lábadoztam. Igaz, a fizikai sérülések már régen begyógyultak, de amiket a lelkem szerzett mintha csak egyre súlyosabbak lettek volna. Megjelent egy szúrós fájdalom a lábamban, ami a pszichológusom szerint csak a pszichoszomatikus. Én meg voltam róla győződve, hogy a fájdalom valóságos, nem csak kitalálom, de egy idő után be kellett ismernem, hogy nincs igazam. A napjaim sablonossá váltak, teendőim sose haladták meg a hármas számot. Nem találkoztam se a családommal, se a barátaimmal, akikkel mondjuk elég nehéz lett volna mivel a többségük még mindig katonaként szolgált. De, minden ember életében eljön a fordulópont. Nem tudtam, hogy ennek a fordulópontnak az eljöveteléhez Mike Stamford régi egyetemi barátom járul hozzá, akivel egy reggeli sétámon futottam össze. Ő volt, aki anno mindenbe belerángatott, bár nem mondom, hogy nagyon győzködnie kellett. Mikor megláttam a parkban, először nem nagyon sikerült felismernem, talán ennek oka a pár év alatt felszedett kis felesleg. Elmesélte, hogy jelenleg ugyan azon az egyetemen tanít, ahova mi is jártunk. Elhívott a laborjába, bent összefutottunk egy állítólagos barátjával. Itt kezdődött minden. Az a férfi valahogy rájött, hogy háborúban szolgáltam és, hogy pillanatnyilag lakótársat keresek. Kérdőn néztem Mike-ra, de ő csak mosolygott. Sherlock Holmes, így hívták, nem tudtam meg tőle többet, csak hogy mennyek a Baker Street 221-hez. Aznap este már lakótársak voltunk, sőt mi több még az asszisztense is lettem az általa kitalált munkájához. Ő egyfajta tanácsadó detektív, ami annyit tesz, hogy a rendőrség őt hívja, ha zsákutcába futnak. Ezen a ponton vett 180 fokos fordulatot az életem. Ez az ember, aki mindent megtud rólad, ha csak rád néz és a maga módján intézi a dolgokat teljesen lenyűgözött. Nem csak az életvitelem megváltozását segítette elő, hanem az izgalmak, amelyekbe belecsöppentem lehetővé tették, hogy nyugodt szívvel tegyem el a sétabotom. Lelkileg megerősödtem, bár a rémálmok még mindig nem hagytak egyetlen nyugodt éjszakát se. Tovább üldöztek a sikolyok, üvöltések és fegyverek fülsüketítő zaja. Ez egy olyan betegség, amelyre nincs gyógyír, hiszen nem tehetem meg, hogy nem alszom. Minden egyes nap vonakodva hajtottam álomra a fejem, hogy aztán pár óra múlva zihálva ébredjek fel. 

Már egy ideje Sherlock lakótársának mondhattam magam és persze hű asszisztensének. De ez, még nem jelenti azt, hogy együtt is lennénk, viszont mégis valamilyen okból kifolyólag minden ismerőse előszeretettel hitte azt, hogy mi egy pár vagyunk. Az ilyen esetek nem kevés kínos pillanatot hoztak az életembe, többet, mint kellene. Minél jobban meg akartam győzni a környezetem, hogy a feltevések alaptalanok, a végén már csak azt vettem észre, hogy saját magamat győzködöm, ezért elkezdtem randizni. Az új orvosi állásomnak köszönhetően sok nővel dolgozhattam együtt és még többel találkozhattam. Egyre többet hívtam el randira, némelyiküknél még ott is aludhattam, természetesen csak a kanapéjukon. Ilyen alkalmakkor az alvás volt az utolsó dolog, amit csináltam. Nem akartam aggódó szemeket látni, melyek a tekintetemet fürkészik, hogy miért is ordítok az éjszaka közepén. Számomra ez egy örök átok, amely szinte megbilincsel.

Egy újabb igazán megható, hogy miért is nem menne alapú magyarázkodás és búcsúcsók után Angelónál kötöttem ki. Semmi kedvem nem volt még haza menni a két lábon járó „meg mondom, amit gondolok és, amit látok rajtad bármennyire is kínos a dolog” gépezetemhez. Nem törődve a mértéktartással, sorra döntöttem le az elém helyezett korsókat. Hamar lerészegedtem, hiszen „én így birkózom meg a szakítással” alapon egymás után rendeltem a köröket. Eléggé szánalmasan nézhettem ki. Ezt bizonyította a párperc múlva betoppanó Sherlock, aki minden bizonnyal közös barátunk hívására jött ide. Egy másodpercre rám nézett majd Angelo felé indult, valamit beszélgettek, amiből csak annyit értettem „részeg”, „mennyit” és „sokat” ebből rá tudtam jönni, hogy mi is lehet a beszédtéma. Miután befejezték a rólam való csevejt Sherlock elindult felém. Tudtam mi következik, hazavisz és elmondja, milyen szánalmasan festek, milyen hibái voltak a nőnek. Ezzel a tudattal vezérelve mikor megfogott a karomnál fogva kétségbeesetten kapaszkodtam az asztalba, ami szerencsére oda volt erősítve a padlóhoz. Senki se volt már az étterembe hármunkon kívül, így nem láthatták azt az ominózus jelenetet. Szinte az életemért kapaszkodtam az asztalba Sherlock meg már a derekamnál fogva húzott.  Meglepően sok erőm volt annak ellenére, hogy teljesen részeg voltam. Sajnos ez az energia nem tartott túl sokáig, így a vereségemet elismerve engedtem, hogy kivigyenek onnan és beültessenek egy taxiba. A kocsi ablakának döntöttem a homlokom, ami kellemesen hűvös volt és rettentően jól esett mivel úgy éreztem, hogy menten megsülök. Azt gondoltam: ó John most átélheted szegény grillcsirkék sorsát. Felnéztem az égre, ami még sosem volt ilyen tiszta London felett. Mintha ezernyi szempár szegeződne rám és mind tudnák, hogy mit érzek. Belém látnak, de megtartják a titkom és nem hozzák nyilvánosságra, mint egyes emberek. Ő nekik elmondhatsz mindent, meghallgatnak, nem szólnak közbe és mindig veled vannak. Ahogy farkasszemet néztem velük és soroltam magamba gondjaimat, kívánságaimat és lehetőségeimet lassan sötétedett minden. Lassan elhalványul minden és az alkohol az uralma alá hajt, még utoljára egy meleg kezet érzek a sajátomon, de nem tudok rá reagálni, tudatom elmerül a sötétségben.

„A városban élve elfelejtjük, milyen fekete az éjszaka, milyen ragyogó a hold, milyen rengeteg a csillag”**

Másnap reggel a vakító fényességtől alig tudtam kinyitni a szemem.  Miután megszoktam a fényt és az eddig vadul vibráló foltok eltűntek, körül néztem és megdöbbenve vettem észre, hogy nem a saját szobámban vagyok, hanem Sherlockéban. Próbáltam felkelni, de ez több szempontból is meghiúsult. Először is minél jobban felemeltem a fejem annál inkább úgy éreztem, hogy az majd széthasad, másrészt mert valaki kisajátította magának a hátam. Kis töprengés után, hogy mégis ki lehet rajtam, elég rémisztő eredményre jutottam, amit nem is akartam elhinni vagy legalábbis reménykedtem, hogy most az egyszer tényleg rosszak a következtetésem. Nem akartam szembesülni az igazsággal, ezért próbáltam mozdulatlan maradni, aminek az eredménye az lett, hogy egyre inkább hasonlítottam egy élő deszkára.

  Fél órával később éreztem, ahogy súly legördül a hátamról. Addigra a fejfájásom már jelentős mértékben csillapodott, így lassan átfordultam és szembetaláltam magam egy kékeszöld szempárral. Számítottam rá, de még így is sikerült annyira meglepődnöm, hogy leestem az ágyról. Sherlock aggódva nézett le rám, majd egy kaján fél mosollyal megfogta a karom és visszahúzott maga mellé. Mikor újra az ágyon voltam, csak akkor vettem észre, hogy nincs rajtam semmi, így a kisebb sokk mellé a zavar is párosult. Azt a napot a kiabálások és veszekedések uralták.

A már megemlített eset után szép lassan múlt az idő és a kapcsolatom Sherlockkal gyökeresen megváltozott, mint sok más addigra megszokott dolog. Többé nem keresem a nőket, a randi lehetőségeket, oda figyelek, hogy ne mondjak félreérthető dolgokat. A legfeltűnőbb pedig, ha esetleg egy párnak néznek minket Sherlockkal már kicsit se zavar és nem kezdek el vadul magyarázkodni. Lassan, de biztosan közelebb kerültünk egymáshoz, ahogyan megnőtt az el-ellopott csókok száma és a kanapén való egymás karjaiban pihenéseké. Mindezek szépen mentek a maguk gyorsaságában, én nem siettem semmit, mert tudtam Sherlock azelőtt még nem érzett ilyet, igaz én is csak hasonlót. Egyetlen dolog nem változott, a rémálmok. Egy szenvedélyes este után mindig mielőtt elaludtam volna inkább elosontam a saját szobámba. Nem szeretem, ha aggódnak miattam. Nem tudtam, hogy ezzel megbántom-e vagy nem, amíg az egyik reggelinél meg nem kérdezte.

-          -John, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de nagyon jól ismersz- rám emelte tekintetét és szinte éreztem, ahogy az a lelkemig hatol. – Szóval, megpróbáltam kikövetkeztetni és sok mindent átgondoltam, de nem találtam semmi okot arra, hogy így viselkedj. Ezért kerek perec megkérdezem. Miért futsz, vagyis osonsz el minden egyes együttlétünk után?  – oda se mertem pillantani.

Zavartan kevertem tálamban lévő kis golyókat, amiket a reggelimet szolgálták.

-          -Hát… rettenetesen horkolok, és nem akarlak zavarni az alvásban! – Igen John tökéletes érvelés tutira rájött, hogy hazudtál. 

-          -Értem – nagy meglepetésemre ennyiben hagyta a dolgot.

Aznap minden remekül ment tovább. Egy ügyet megoldva fáradtan estünk be az ajtón, én már indultam a szobám felé mikor Sherlock a falnak nyomott és nagy hévvel megcsókolt. Egyre szenvedélyesebbé vált minden, míg végül újra az ő szobájában kötöttünk ki.

Az együttlét után fáradtan dőlt le mellém és pár pillanat múlva már édesen szuszogott. Ahogy figyeltem az ártatlan arcát egyre jobban elálmosodtam én is. Maradék energiámmal felmentem a szobámba, beestem az ágyamba, a hátamra feküdtem, lehunytam a szemem. Párpillanat múlva el is aludtam. Rögtön megjelentek előttem a csataterek, a fegyverek, valaki kiabálja, hogy fedezékbe és ismét ott vagyunk. Tudom csak álom, de minden olyan valóságos a fájdalom, az ordítás mintha minden egyes durranás után a dobhártyám kiszakadna. A pornak a színe megváltozik a vele keveredő vértől és egyfajta barna árnyalatot kap. Itt mindegy milyen jól látsz. A füst, ami körbevesz nem ereszt és nem ad támpontot. Nem tudsz tájékozódni, nem tudod éppen célkeresztben vagy-e. Csak imádkozhatsz, hogy a lövedékek elkerüljenek. A füled mellett elsuhanó repeszek a maguk szimfóniáját játsszák. Minden, egy dolgot sugall, a halált ez az egyetlen dolog, amit együtt okoznak és hoznak létre, de az már rajtad áll, hogy hagyod hadd vezessenek, vagy saját döntéseket hozol és ha, azok jók még meg is menekülhetsz. Az esélyek nem túl jók. Egy beérkező gránát a jobb oldalamon, meghazudtolva a múlt történéseit. De hát álmunkban minden lehetséges nem? Hiába álom a fájdalom, mintha a valóság lenne, és ismét kiáltva ébredek fel a rémálomból. Ahogy kipattant a szemem látom, ahogy egy kar átölel a mellkasomon, mely gyors ütemben ereszkedik fel s le. A fejem félrebillen és egy apró csókot érzek a homlokomon.

-          -John, nem a háborúban vagy, hanem velem – szólalt meg az ismerős hang.

-          -Sherlock mit…

-          -Feljöttem, mert megint elmentél és ne hazudd megint azt, hogy azért mert nagyon horkolsz. Azt azért hozzáteszem érvnek elég gyenge volt, főleg, hogy már megesett, hogy elszundítottál a foteledben és nem volt olyan vészes. Szóval, érdekelt, hogy miért nem alszol velem, de most már tudom. Most, hogy mindketten választ kaptunk kérdéseinkre esetleg aludhatnánk is – erre a gyorsan elhadart beszéd váratlanul ért.

Tudtam bármit mondhatok, Sherlock csak magára hallgat. Nem volt mit tenni sóhajtottam egyet, felé fordultam és félve, de lehunytam a szemem.

Hosszú idő után az volt az első nyugodt éjszakám. Reggel eszembe jutott az első, emlékekben nem túl gazdag együtt létünk és eddig nem is gondolkodtam rajta, de ott se riadtam fel az éjszaka közepén. Ezek után jöttem rá menyit is számít, hogy velem legyen. Ha vele vagyok, a rossz álmok megkímélnek, mintha ő lenne a pajzsom. Mellettem van reggel, délben, este és most már az álmaimban is. Azóta nem gyötörnek már a rémálmok.

„Mi más az álom, mint annak megismerése, ami bennünk van?”***

Idézetek:

*Szabó Magda

**Laurell Kaye Hamilton

*** Alice Hoffman