Lélekpárok

Egy kis szünet után eddigi leghosszabb történetemmel jelentkezem. A történet kicsit a sorsról, kicsit a szerencséről és a változatosság kedvéért: Johnról és Sherlockról.
Bétázásért ezer köszönet Ronnie-nak!

Lélekpárok

Ebben a világban minden embernek van egy párja, akihez belső kapcsolat fűzi, pontosabban: egy lélekpárja. A hétköznapi nyelven akár szerelemnek is nevezhetnénk, de a kettő mégis különbözik. A szerelem inkább egy kis része ennek az egésznek. Van olyan, aki egész életében keresi, mégse találja meg a párját, de akad olyan is, aki rögtön rálel. Nem tudhatod hol van, hogy néz ki, vagy hogy éppen melletted sétál- e el a ’másik feled’. Úgy gondolom, ez az egész a szerencsén múlik és talán a sorson.

Korábban sokszor hittem azt, hogy megtaláltam a lélekpárom, de a végén mindig kiderült, hogy tévedtem. Sok dologban hittem: szerencsében, sorsban és hasonló meg nem fogható jelenségekben, a kudarcok száma viszont egyre csak nőtt. Az emberek olykor fanatikusan keresik és vágynak rá, hogy végre találkozzanak lelkük kiegészítőjével, de végül sokan csalódnak. Van, hogy pár nap alatt kiderül, hogy nem Ő az. Van, hogy évek kellenek hozzá, mire rájössz, hogy az illető halvány árnyéka sem az igazinak. De az is megtörténhet, hogy az életed végén bele kell nyugodnod, hogy nem találtad meg. És felteszed magadnak a kérdést: élhettem volna boldogabban, ha folytattam volna a keresést?

Ahogy telt az idő, lassan magam is realistává váltam ezt a kérdést tekintve, de találkoztam egy emberrel, vagyis helyesbítek, sokadszorra találkoztam egy emberrel mikor rájöttem: lehet, ez az egész mégiscsak igaz.

                                                           •∞•

1991. szeptember

London, Queen Mary University

A londoni Queen Mary egyetem Bart’s karán töltöttem első évemet. Minden jól ment, hamar összebarátkoztam az emberekkel, főleg Mike Stamforddal. A nagy ismeretségi körömnek köszönhetően mindenről hamar tudomást szereztem. A körülöttem lévők már az első hónaptól kezdődően beszéltek valami „csodagyerekről”, aki abban az évben jött, mint én. A neve sose hangzott el, szerintem senki se tudta. A dolog nem is nagyon érdekelt, mivel az emberek képesek ilyen helyzetekben túlzásokba esni. „ Csak rád kell néznie és elmondja a fél életedet” – Mike folyton ezt az egy mondatot ismételgette, akárhányszor beszélt valakivel arról a bizonyos „csodagyerekről”.

Minél többet lógott a témán, annál jobban feltűnt nekem, hogy a hangjában nem is csodálat, inkább undor van. Akaratlanul is elgondolkodtam rajta: ha én akár egy dolgot is le tudok olvasni egy emberről az már csoda, ehhez képest mekkora kunszt lenne valakinek az egész életét ismerni egy pillantásból. A szóbeszédek, amik keringtek erről a fiúról az egyetemen nem voltak különösebben pozitívak. Nem nagyon hittem a pletykáknak, nem az a fajta vagyok, szeretek saját véleményt alkotni az emberekről. Abban az évben viszont nem találkoztam vele, vagy csak nem vettem észre.

Másodévesként az új órák felvételével új embereket is megismerhettem. Köztük volt egy csendes, magas, göndör hajú srác, akire még futólag sem emlékeztem. Az órákon a legelső sorban ült, és mindenki távolságtartóan viselkedett vele, de őt ez láthatóan nem nagyon zavarta. Legtöbbször unottan terült el a padon, de ha egy egyenletet kellett megoldani, azt játszi könnyedséggel tette. Sajnos én ezt nem mondhattam el magamról.

A matematika távolt állt tőlem, mint ahogy az egész családomtól, így egyedül kellett megküzdenem vele. Az erőfeszítéseim fölöslegesek voltak; minél többet próbálkoztam annál inkább belekeveredtem. Az egyetemen próbáltam segítséget kérni, de a többiek vagy elfoglaltak voltak, vagy annyira értették, mint én. A végén csak egy valaki maradt, akitől segítséget kérhettem. Órákon folyton figyeltem őt, keresve a megfelelő alkalmat, mert az idő sürgetett – közeledett a vizsgaidőszak. Pár embertől kérdezősködtem, de csak annyit tudtam meg, hogy szabadideje nagy részét a könyvtárban tölti.

Az óráim után a könyvtár felé indultam, remélve, ott találom. A nap lemenőben volt, a folyosó, amely elvezetett oda rettentően sötétnek és hosszúnak tűnt. A lépteim hangja tompán vízhangzott a fülemben. Az ajtó előtt megállva az alkonyat játékos színei beszínezték fehér ingemet. A szemmagasságba felragasztott Library felirat elárulta, hogy jó helyen járok. Az ajtót lassan kinyitva lestem be a jókora terembe.

Az egyetem több könyvtárral is büszkélkedhetett, én egy jóval kisebbe szoktam járni, mint ahova most beléptem. A nap utolsó sugarai olyan erősek voltak, hogy majdnem megvakítottak. Lesütöttem a fejemet, majd kitöröltem azt a pár könnycseppet, ami összegyűlt a szememben. Mikor már nem csak élénken csillogó foltokat láttam, felnéztem. Körbepásztáztam a helyet, de nem láttam senkit magamon kívül. Utoljára még visszanéztem a horizonton ereszkedő fénygömbre, sóhajtottam, majd lehajtva a fejem indultam volna ki, de észrevettem a padlón egy felém nyúló árnyékot. Tekintetemmel az árnyat követtem, így vettem észre egy fekete alakot az egyik asztalnál. Lassan megszokva a fényt, élesedtek a vonások mindaddig, míg fel nem ismertem az illetőt. Az a fiú volt, akit kerestem. Most teljesen máshogy nézett ki, fekete fürtjeit a fény megajándékozta egy enyhe ragyogással, vékony hófehér kezével támasztotta a fejét, arcáról nem unalmat lehetett leolvasni, hanem koncentrációt. A matek könyvek egyre nagyobb súllyal húzták a válltáskámat, ami szerencsére észhez térített. Szánalmasnak éreztem magam, ahogy kitudja hány perc bámulás után megindultam a sorok közé. Elég nevetségesen nézhettem ki, ahogy a könyvespolcok között cikáztam keresve a megfelelő módot és alkalmat, amikor oda mehetek hozzá.

Miután már vagy az ötödik kört róttam a könyvtárban, levettem egy tetszőleges könyvet az egyik polcról – gondoltam inkább megállok, mielőtt még negyedszerre is majdnem eltévedek. Leültem tőle kétszéknyire s zavartan lapozgattam a levett olvasmányt, persze egy szót sem olvastam el belőle. A köztünk lévő csendet az óra kattogása, a kinti madarak éneke és az időnkénti, a lapok súrlódásával keltett sercegés zavarta meg. Zavartan hajlítgattam az asztalon talált ceruzát, ami kínjában megreccsent. Miközben hol a fiúra, hol az idő lassú múlására figyeltem, belemélyedtem a gondolataimba.

 – Esetleg meg is kérdezhetnéd – törte meg a csendet egy mély, búgó hang nem messze tőlem.

Ijedten néztem fel a hang irányába, amit először csak a saját agyam játékának hittem. Nem tudtam mit mondani, a torkom teljesen kiszáradt pár pillanat alatt. Ő tovább folytatta az általa kiválasztott könyv olvasását. Kis hezitálás után kierőltettem magamból pár szót, amik egy kérdést alkottak:

 – Akkor… esetleg tudnál segíteni nekem a matekban?

 – Jól van. – Kihúzta a mellette lévő széket, miközben még mindig a könyvét bújta, ami őszintén szólva már eléggé zavaró volt.

Felvettem a táskám, a könyvet, amit olvastam becsuktam és odacsúsztattam. A mellette lévő székre szinte ráestem, mivel sikeresen megbotlottam az egyik köztünk lévő szék lábában. A kisebb esésem után felnézve két kéken izzó írisszel találtam szembe magam. Pár pillanat múlva megszakította a szemkontaktust és felvont szemöldökkel nézett a kezem irányába. Követtem a tekintetét, ami azon a könyvön állapodott meg, amit 5 perce még „olvastam”. Nem értettem miért néz így, de amint elolvastam a címét – A csábítás fortélyai –, rájöttem. Elvörösödve löktem el a könyvet a közelünkből.

 – Szóval melyik része megy nehezen? – kérdezte.

 – Hát, úgy az egész – vallottam be, mire felsóhajtott és közénk húzta a tankönyvet.

Sokáig tanultunk, néhány dolgot sikerült is megjegyeznem, de a figyelmem időnként elkalandozott, ha ránéztem. A sötét göndör fürtök, hófehér bőr és a vékony testalkat hétköznapi kinézetet biztosított neki, de mégis volt benne valami különleges.

 – Talán ha a feladatokra koncentrálnál, nem csak az arcomra, akkor hamarabb is végezhetnénk – keltett fel mély hangja az álmodozásból.

 – De én nem is… – szabadkoztam.

 – Igen, persze, azt látom. Mikor meghívtad a lányt a tegnapi randira, akkor őt is ilyen intenzíven bámultad? Mert akkor nem csodálkozom, hogy hoppon maradtál. – Tátva maradt a szám. Hiszen senki se tudhatta, hogy tegnap randim volt! Akkor mégis hogy…?

 – Honnan tudod? Ki mondta el? – tudakoltam meglepetten.

 – Nem mondta senki, csupán látom rajtad – közölte egyszerűen.

Ekkor mintha megvilágosodtam volna. Eszembe jutott az a zseni, akiről mindenki beszélt, hogy azt terjesztették: „elmondja a fél életed csak annyiból, hogy rád néz”. Én tényleg alig hittem el ezt az egészet, lehetetlennek tartottam, hogy valakinek is ilyen képessége legyen. Még most sem hinném, ha ez az egész nem velem történt volna meg.

 – Ezt nem értem – ráztam meg kissé a fejem.

 – Istenem… érezhető rajtad a tegnap esti arcszesz és az arcod kicsit, és a kezed is, leégett, de nem teljesen, vagyis ing volt rajtad. Ki azaz őrült, aki egy óránál tovább vár a randi helyszínén? Ha már itt tartunk, a nővéreddel se jössz ki valami jól, szinte ordít rólad, hogy ma reggel is összevesztetek – hadarta el alig hagyva szünetet az egyes mondatok között.

 – Hát ez…

 – Bunkó, undorító és ezek minden szinonimája? – forgatta a szemét. – Általában ezeket mondják.

 – Szerintem csodálatos! – suttogtam.

Rám nézett elkerekedett szemeivel, a kék íriszek lassan elvékonyodtak, mintha csak egy fekete lyuk növekedett volna a szemeiben. A következő másodpercben felugrott a székről és kiviharzott a könyvtárból, otthagyva engem az egyenletek között. Többet hiába kerestem órákon kívül, sose találtam meg. Abban az évben sikeresen teljesítettem az összes vizsgát.

•∞•

2006. április 16.

London, International Airport

Gyerekkorom óta erős hazaszeretet volt bennem, így amikor az orvosi egyetem elvégzése után pár évvel jelentkezni lehetett az afganisztáni háborúba, örömmel tettem. A családom hevesen tiltakozott az ötlet ellen, de nem tudtak lebeszélni arról, hogy menjek.

A reptérre csak Harry kísért ki, akivel a kapcsolatom eléggé megromlott az évek alatt. Az egyre nagyobb méreteket öltő alkoholizmusa az egész család kötelékét megrontotta. A szüleink a mai napig alig beszélnek vele, így csak én maradtam neki a tönkrement párkapcsolata után.

A repülőtérre érkezve a valószínűleg amerikai származású taxisofőrünk készségesen segített kipakolni a csomagjainkat a csomagtartóból egy kis borravalóért cserébe. A bejárat felé haladva mindenkinek, így nekünk is feltűntek az épület előtt parkoló rendőrkocsik. Kérdőn néztem Harryre, aki csak megvonta a vállát. Én viszont reméltem, hogy nem bombariadó van, vagy hasonló. Amint beértünk, láttam, hogy ilyenről szó sincs. Mindenki végezte a maga dolgát a saját ütemében, nem úgy nézett ki mintha pánikhelyzet lenne. Miután sikeresen megnyugodtam, nem túl érzelgős búcsút vettem Harrytől, aki még utoljára sok szerencsét kívánt és ellátott különféle tanácsokkal. A sikeres becsekkolás után még volt egy bő órám a repülő indulásáig. Elővettem egy könyvet a kézipoggyászomból, amit direkt erre az alkalomra tartogattam hónapok óta. Teljesen elmélyültem az olvasásában mindaddig, míg egy rendőrsereg el nem csörtetett mellettem.

Meglepődve néztem a csoportot, ahogy egy magas, göndör hajú férfi vezetésével nem messze előttem körbevettek egy férfit. A kisebb dulakodás láttán jobbnak véltem, ha tovább állok, úgyis megkezdődött a beszállás a gépemre. Gyorsan próbáltam elhaladni a rendőrtömeg mellett, amikor valaki kilépett közülük és elég nagy erővel nekem jött. Kinyitottam a szemem és a koszos padlószőnyeggel találtam szembe magam. A következő pillanatban valaki megfogta a karom és felrántott. Elkezdtem erősen szédülni, ösztönösen kaptam valami után, amibe megkapaszkodhatok. Ebben az esetben az a valami egy kabát volt, nem másé, mint azé, aki az esésemet okozta. Becsuktam a szemem, amíg az émelygés alább nem hagyott.

 – Elnézést, jól van? – kérdezte az illető.

 – Igen… persze, csak kicsit zsong a fejem. – Felnéztem és két világító szempárral találtam szembe magam, amik furcsa déjà vu érzést keltettek bennem. 

 – Akkor jó… nem találkoz… – A szemei elkerekedtek, de csupán egy pillanatra , ha pislogok, talán észre se veszem.

 – Tessék? – kérdeztem.

 – Semmi, tévedtem. Igyon vizet és jobban lesz. – Megveregette a vállam és egy lágy mosoly kúszott az arcára.

 – Persze – értettem vele egyet. Viszonoztam a mosolyt, majd felszedtem a dolgaimat a földről.

Nem volt idő további társalgásra, mert a gépem lassan indult. Gyorsan elköszöntem és elindultam a beszállókapu felé. Még egyszer utoljára visszanéztem, de akkor már nem volt sehol. A gépen nem a közelgő csatatér járt a fejemben, hanem a különös érzés, amit a férfi keltett bennem.

•∞•

2010. Július 24.

A katonai szolgálatom három év után véget ért; egy súlyos lőtt sebbel a vállamon tértem vissza Londonba. Az életem a pár hónappal ezelőttihez képest unalmas és sablonos volt. Hetente jártam pszichológushoz, aki segíteni próbált a pszichés gondok legyőzésében és a társadalmi beilleszkedésben. A szabadidőm nagy részét vagy az utcán sétálva, vagy az olcsó kis panelemben töltöttem. Egyik ilyen napon éppen a Russell Square parkban sétáltam, amikor megszólított valaki:

 – John? John Watson? – állt fel az egyik padról egy jól megtermett ember.

 – Igen? – néztem rá kíváncsian.

 – Mike, Mike Stamford az egyetemről – világosított fel.

 – Igen… bocs most már tudom. – Leültetett arra a padra, ahonnan felállt.

 – Hallottam meglőttek Afganisztánban. Mi történt? – A hangjában egy leheletnyi aggodalom hallatszott.

 – Meglőttek – vetettem oda szarkasztikusan.

 – Értem. Figyelj, nekem most mennem kell – ránézett az órájára –, de esetleg megihatnánk egy kávét délután.

 – Persze, végül is időm, mint a tenger – vontam vállat az ajánlatra és ő ezzel le is tudva mindent elsietett egy megelégedett mosollyal az arcán.

Késő délután egy közeli Starbucks kávézóban találkoztunk. Egész idő alatt a professzori munkájáról beszélt, én pedig csak mosolyogtam, mintha érdekelne a dolog. Fél óra után felajánlotta, hogy meghív egy sörre a régi idők emlékére. Erre nem mondhattam nemet.

A hangulat a pubban már jóval oldottabb volt, hála annak a pár korsónak. A végén már nekem is jó kedvem lett.

 – Bocs, de én most… szóval… találkozóm van a piszoárral – mondta és a nagy csuklások közepette feltápászkodott.

 – Jaja, ha kell, hát kell. – Egy legyintés után elterültem az asztalon.

Farkasszemet nézve a karcos felülettel, próbáltam visszanyerni valamennyit a józanságomból. Meredten bámultam az asztallapon vidáman táncoló vonalakat és foltokat. Nem is figyeltem fel a felém tartó léptekre, csak a velem szemben kihúzott szék hangjára. Gondoltam, biztos Mike az, hiszen már elég sok idő eltelt azóta, hogy elment.

 – Jó sokáig tartott! – Halkan felnevettem.

 – Afganisztán vagy Irak? – A nem várt mély, búgó hangtól kirázott a hideg.

A fejemet lassan a beszélő felé fordítottam, de az állam még mindig az asztalon pihent. A szememnek a fókuszálás még nehéz feladatnak bizonyult, várnom kellett, hogy legalább az illető arcát jól láthassam.

 – Hogy mi? – Felhúztam a szemöldököm és felvettem a legkételkedőbb arcot, ami akkor lehetséges volt.

 – Afganisztánban vagy Irakban szerezte a lőtt sebet? –ismételte meg a kérdést.

 – Maga meg honnan…? – kezdtem, de meggondoltam magam. – Mindegy is, amúgy Afganisztánban – sóhajtottam, majd újra oldalra döntöttem a fejem. Még a csodálkozáshoz is túl fáradt és túl ittas voltam.

 – Hallgatnia kellene a pszichológusára, mert a fájdalom tényleg csak pszichoszomatikus. – Hangjában érezhető volt a felsőbbrendűség és arrogancia.

 – Igen, tudom ő is mindig ezt mondja.

A mosdók irányából egy halk csapódás volt hallható. Súlyos léptek közeledtek, amik megálltak mellettem. Egy nagy és izzadt tenyér érintését éreztem a vállamon.

 – Sherlock, hát te? Nem szoktál ilyen helyekre járni – Mike hangja arról árulkodott, hogy már egy kicsit józanodott.

 – Csak erre jártam, de már megyek is… Hello! – Magamon éreztem a férfi tekintetét.

 – Oké akkor holnap az egyetemen! – Mike kezet rázott vele, én pedig látványosan a magasba emeltem a kezem köszönésképpen.

A halk léptek elhalása után mélyet sóhajtottam, majd elkezdtem feltápászkodni.

 – Nem mondott semmi durvát? – Mike hangjában aggodalom csengett.

 – Nem dehogy csak egy pár dolgot, amiben végül is igaza van – nyugtattam meg.

 – Igen, ő mindig ilyen, ne vedd magadra.

 – És tulajdonképpen ki volt ez? – tudakoltam.

 – Sherlock Holmes. Az egyetemen a laborban szokott dolgozni – jött a válasz.

 – Elég furcsa alak.

 – Igen és nagyon okos, de mint minden zseninek neki is vannak gondjai.

Nem firtattam tovább a dolgot. Az este ezek után nem tartott sokáig, a búcsút rövidre zárva indultunk, ki-ki a saját lakása felé. A fő utcákat megvilágították az utakra nyúló magas lámpák, bár párra közülük ráfért volna egy égőcsere. Egy távoli vihar hangjától zengett a város, a szél frissítő esőillatot szállított körbe. Az időnként mellettem elhaladó kocsik megvilágították az arcom, robogásuk a macskaköves úton megremegtette a talajt. Botladozva haladtam előre, néha a házak támaszára szorulva. A gondolataim ezalatt még mindig a bárban jártak, illetve Sherlock Holmeson. Felidéztem, ahogy kutató és égető tekintete az enyémet fürkészte. Ott és akkor nem nagyon érdekelt a dolog, de az idő múlása és a véralkohol szintem csökkenése után már egyre inkább.

Egy különös érzés lett úrrá rajtam. A lépteim kopogó hangja elhalkult, a kocsik némán haladtak el mellettem. Mikor legközelebb feleszméltem már a hűvös, kopottas fémkilincset szorítottam. Az ajtó halk nyikorgása ébresztett fel, mivel az ideút felétől elhomályosodott minden. A lakásba belépve világítás nélkül is otthonosan mozogtam, még úgyis, hogy itt töltöttem a legkevesebb időmet. Belenyúltam a zsebeimbe; a tárcám, a mobilom és a kulcsom kapott bennük helyet, amiket most kitettem az íróasztalra. A cipőmet lerúgtam az ágy végénél, a dzsekimet az asztalnál lévő székhez dobtam, de az egy halk suhogással a földre esett. Fáradtan dőltem be az ágyba és aludtam másnap délig.

 

•∞•

A következő pár napot a lakásomon töltöttem, az ivászat utóhatásai sokáig megmaradtak. Egy orvosi könyv lapozgatása közben a telefonom halkan rezegni kezdett. Az ágyról felkelve szúrós pillantásokkal illettem. A képernyő egy, a számomra ismeretlen számtól jött sms-t jelzett. Az üzenet az alábbi mondatból állt:

Jöjjön be az egyetemre.  SH

Úgy gondoltam biztosan Mike küldte, bár az SH-t nem tudtam hova tenni. Azt hittem biztos valamim nála maradt a pár nappal azelőtti este folyamán, aminek részletei egyébként alig éltek az emlékezetemben. Néhány perccel később már egy taxiban ülve tartottam az egyetem felé. A laborban senki se várt, így a remény, hogy hamar végezhetek gyorsan elszállt. A várakozás alatt alaposabban körbenézhettem a helységben. A nagy, lapos asztalokon kémcsövek sorakoztak, különféle anyagokkal a belsejükben. Az üvegszekrényben Bunsen-égők, pipetták, gömblombikok sorakoztak.

Egy külső szemlélő elsőre azt hihette volna, hogy káosz uralkodik az egész helységen, de ha az ember egy kicsit jobban megfigyelt mindent, láthatott egy kis rendszert. A sok érdekesség és különféle, bizarrabbnál bizarrabb anyag annyira lekötötte a figyelmemet, hogy fel sem tűnt, hogy közben valaki bejött. Éppen egy érdekes, valószínűleg baktériumokkal teli üvegcsét néztem a mikroszkóppal, ami már oda volt készítve. Mosolyogva néztem fel és találtam vele szemben magam.

 – Oh… elnézést, én csak körbenéztem – próbáltam menteni a helyzetet.

 – Ugyan ne zavartassa magát, nem gond – bólintott felém.

 – Akkor jó. Nem tudja, véletlenül, hogy merre van Mike Stamford? Valamiért idehívott és már egy ideje várom.

– Nem ő hívta ide, hanem én. – Szemöldökét kicsit megemelve és összehúzva nézett rám, tekintetét én is viszonoztam.

Sok kérdés felmerült bennem: Ki ő és honnan tudja a telefonszámom? Mit akarhat? Majd az egész hirtelen beugrott. A múltkori italozás homályos részletei most a napnál is világosabban pörögtek a fejemben. Az SH az üzenetben nem más, mint a Sherlock Holmes név rövidítése – hogy nem jutott ez eszembe?

 – Akkor gondolom, megkérdezhetem, miért is hívott ide? – szögeztem neki a kérdést.

 – Persze. Zavarja, ha napokig nem beszélek? Milyen a viszonya a hegedűvel?

 – Tessék? Attól tartok nem értem. – Oldalra pillantva megláttam az üvegszekrényen tükröződő zavart és talán kicsit pirult arckifejezésemet.

 – Mint lehetséges lakótársat kérdezem. Nem lehet egyszerű abban a kis panelban lakni – jegyezte meg Sherlock Holmes.

 – Honnan tudja… Mike mesélt rólam?

– Semmit se mondott magáról – állította. De visszatérve a témára, kinéztem a Baker Streeten egy jó lakást. Délután három körül odajöhetne, hogy megnézzük.  – A fogason lógó, nagy, fekete kabátért nyúlt.

 – Hiszen még csak a nevét tudom, többet nem, és máris lakótársat lát bennem? Úgy gondolom, nem jól ítélt meg első látásra.

 – Én viszont tudom, hogy alkalmas és egyébként is, már elég sok dolgot tudok magáról. – Beszéd közben elegánsan belebújt a kabátjába.

 – Képzelem, Mike sok dolgot mesélhetett, de ő képes a túlzásokra – figyelmeztettem.

 – Már említettem, hogy semmit sem mondott – kacsintott rám újdonsült ismerősöm. – Háromkor találkozunk, ne felejtse el! – Az ajtó halkan csukódott be utána.

Újra zavartan néztem körbe a laborban, mielőtt én is elmentem. Jobbnak láttam, ha a városban ütöm el azt a maradék időt.

 Az ebédidő közeledtével a gyomrom bármit megadott volna egy-két falatért. A csekély apró, amit általában magamnál hordok nem biztosított egy nagy lakomát, így be kellett érnem egy croissant-al. A megadott cím közelében találtam egy szép parkot, ahol nyugodtan elfogyaszthattam a süteményt. A pad, amin végül letelepedtem egy kis tó mellett állt. Enni kezdtem a nemrég vett péksüteményt: letörtem a két száraz szélét, amiből hiányzott a csokoládékrém. Étkezés közben a pár méterre lévő nádból halk neszezés hallatszott, majd kitotyogott belőle hat kiskacsa, a mamájuk vezetésével. A kis család lassan és óvatosan egyre közelebb jött, éhesen szemlélgették a jobb kezemben tartott csücsköket. Nevetve téptem össze kisebb darabokra a tésztát és hajítottam közéjük, néha eltalálva őket. Olyan mohón ették, hogy egy szempillantás alatt eltűnt az összes.  Hirtelen, mintha csak elöntötte volna őket a bátorság, körbevették a lábamat és elkezdték csipkedni. Jobbnak láttam elmenni, így gyorsan felkeltem a padról és nagy léptekkel próbáltam nem rájuk lépni, miközben igyekeztem lerázni őket, hogy ne kövessenek a városban. A megbeszélt időpont előtt kicsivel már az utcában voltam és vártam a felbukkanó Sherlockot, aki végül egy taxiból kiszállva üdvözölt.

A környék tökéletes volt, közel mindenhez, de mégis egy halk kis pont volt ez a város szívében. A lakás két hálóból, egy fürdőből, egy nappaliból és egy konyhából állt. A főbérlő, egy kedves öreg hölgy, Mrs. Hudson, szívesen végzett házvezetői feladatokat annak ellenére, hogy hangsúlyozta, ő nem az. Már az első nap sok minden változott az életemben. Belecsöppentem Sherlock rejtélyes és izgalmas detektív-életébe, ami a veszélyek ellenére jó kedvel töltött el és még több furcsa érzéssel.

•∞•

Az első naptól kezdve az események csak úgy követték egymást. A második nap végére már egy sorozatgyilkostól is sikerült megszabadulni, akit történetesen én lőttem le Sherlock védelme érdekében. Az eset után beültünk egy kínai étterembe megbeszélni az ügy részleteit, majd haza mentünk. Nevetve léptünk be a lakásba, ahol Mrs. Hudson már várt ránk.

 – Mi ez a jó kedv, fiúk? – kérdezte egy kedves mosollyal. – Úgy hallottam a felügyelőtől, hogy sikerült elkapni a gaztevőt. Gratulálok!

 – Persze, hogy sikerült – mondta Sherlock miközben kezét a vállamra helyezte, amitől az egész karom libabőrös lett –, bár a végén elég érdekesen alakult minden.

 – Igen, de minden jól alakult. – Rápillantottam Sherlockra, reméltem leolvassa az arcomról, hogy azért nem kéne az idős főbérlőnket beavatni a durva részletekbe.

 – John, nem felejtettél el valamit? – kérdezte a lakótársam.

– Igaz is, hoztunk önnek egy szerencse sütit, Mrs. Hudson! – Elővettem a kis dobozt a kabátzsebemből és átnyújtottam neki, ő pedig boldogan és kíváncsian vett ki belőle egy darabot.

 – „A vidám elme mindig tökéletes útmutató az egészséges testhez.” – Az üzenet végén halkan felnevetett. – Milyen igaz! És maguknak mi volt?

 – Semmi értelmes. Már akkor tudtam mikor a kezembe vettem – mondta duzzogva Sherlock.

 – Ne higgyen neki, nem tudta, csak az üzenet miatt ilyen – mosolyodtam el.

 – Talán balszerencse süti volt? – Mrs. Hudson megveregette Sherlock vállát.

 – Nem, csak nem éppen a szakterülete az, ami benne volt.

Sherlock unottan kezdett dobolni ujjaival a vállamon és én már indultam is a lépcső felé.

 – Mielőtt felmenne, John… – állított meg a főbérlőnk –, volt itt egy férfi és azt üzente, az egyetemen, ahova régen járt lesz egy találkozó… a Bart’s az, igaz? – Sherlock kicsit megdermedt, majd talán kissé ingerülten indult fel a lépcsőn. Én Mrs. Hudson felé fordultam, megköszöntem az üzenet átadását és már indultam is újdonsült lakótársam után.

Mikor beléptem a nappaliba, ő éppen a foteljában, összetámasztott ujjakkal gondolkozott valamin. Furcsának találtam, hiszen nem rég oldottunk meg egy bűnügyet és még hírt sem kaptunk egy újabbról. Bementem a konyhába és bekapcsoltam a vízforralót, hogy csináljak egy teát. Kis idő múlva az ezüsttálca, rajta a két porcelán csészével halkan koppant a fotelek közti zsúrasztalon.

 – John! – szólított meg Sherlock.

 – Igen? – Ránéztem a csésze mögül.

 – Olyan furcsa vagy. Átlagos, de fura. – Összefonta karjait maga előtt, kék íriszei világítottak a félhomályban.

 – Furcsa? Attól tartok nem értem mire gondolsz, Sherlock – vontam fel a szemöldököm.

 – A Queen Mary egyetemre jártál, igaz?

– Igen, de hogy jön ez ide?

– Mit mondanál, ha azt állítanám, én is oda jártam?

– Érdekes véletlen lenne – vontam meg a vállam.

– Értem. Régen az egyetemen mikor oda jártál nem voltak nehézségeid valamelyik tárggyal?

– Hát nem nagyon, bár az egyik évben a matematikával voltak gondok, de segítséget kértem egy zsenitől. – Hirtelen a semmiből előjöttek a régi, elfeledett emlékek a könyvtárban történtekről. Sherlock gúnyosan vigyorgott – Aki… te voltál? – Tátva maradt a szám.

– Tudod John, én nem tartok meg semmi fölösleges emléket, de amikor a bárban beszéltünk előjött minden az agyam egy rejtett szegletéből.

– De hát Mike se említette, pedig ő is oda járt!

– Mike? Ha ő is oda járt és nem emlékszem rá, akkor az azt jelenti, hogy nem érdekelt és nem beszéltünk. – Sherlock ráfektette az állát az ujjai hegyére.

 – Akkor ezek szerint engem fontosnak tartottál.

 – Nyilván, hiszen te voltál az első és egyben az utolsó, aki azt mondta, csodálatos, amit csinálok. – Kicsit mintha elpirult volna, de a sötétben nem lehetett jól látni.

 – De akkor elrohantál és szépen ott is hagytál –emlékeztettem.

 – Egy természetes reakció olyan helyzetben, amilyenben korábban még sosem volt része az embernek, és…

 – Jó, csak ne vezesd végig! Legalább tudom miért volt olyan érzésem, hogy már találkoztunk.

 – Igen, de nem hiszem, hogy az lett volna az egyetlen alkalom – Sherlock a szemembe nézett, de mintha a lelkemet figyelné.

 – Mármint?

 – John, mikor mentél Afganisztánba?

 – Hm, had gondolkozzak… azt hiszem 2006. április 16-án. 

 – London, International Airport 4-es terminál, igazam van?

 – Igen, de honnan…?

 – Egy gyilkost kaptunk el azon a napon, aki menekülni akart és miután végeztem, szó szerint összefutottunk.

 – Várj, várj, az nem lehet! – csúszott ki a számon.

 – De igen. Érdekes ez a sok véletlen, a valószínűségét tekintve pedig majdhogynem lehetetlen. – Sherlock sóhajtott egyet. Sosem szerette az érthetetlen dolgokat.

 – Hihetetlen, akkor ez megmagyarázza azt a sok furcsa dolgot, amit érzek veled kapcsolatban – mondtam, immár megértve mindent.

A lakótársam megvonta a vállát.

 – Szerintem a kettő nem függ teljesen össze, de azért van közük egymáshoz.

 – Értem.

 – Mivel nem vagyok jártas ezekben a dolgokban, jobbnak látom, ha először csak kísérletezünk.

 – Rendben. – Hirtelen csak ennyit mondtam, de utána újra végig gondoltam, amit mondott. – Várj! Mi? Hogy érted? Milyen kísérlet?

Lassan felállt a foteljéből, odajött hozzám, egyre közelebb ért az arcomhoz. A világító íriszek beleégtek a tekintetembe, összeolvadva azzal. A testem menekülni akart, de csak egyre jobban belenyomódott a puha fotelba. A torkom összeszorult a tüdőmbe préselve vissza azt a kevés levegőt, ami még benne volt. Jobb kezem belemart a kartámlába. Összeszorítottam a szemem, kezemből kicsúszott a szerencsére már üres csésze és halk huppanással esett a fotel alatt elterülő szőnyegre.

Az ajkai gyengéden értek az enyémekhez – lehetetlenül puhák voltak. Egyik kezét az arcomra tette és közelebb húzott, a másikkal finoman végig simított a karomon. Az érintésétől teljesen ellazultam és kellemes bizsergés járt át. Arcom belesimult a kezébe, majd óvatosan utat engedtem a kíváncsi ajkaknak. Résnyire kinyitottam a szemem és láttam, hogy a tekintete ugyanazt a kíváncsiságot tükrözte, mint amit a csókja sugallt. Tökéletes pillanat volt, de a telefon halk rezgése megzavarta. Sherlock mordult egyet és mélyen a zsebébe nyúlt.

                                                                                   

 – Igen, Lestrade? Persze, ott leszünk. – Lassan végignézett rajtam. – Egy óra múlva! – Letette a telefont.

 – John, jobb lenne, ha lezuhanyoznál, mielőtt indulunk. – Az arcom rák vörös lett.

 – Igen, de a kísérlettel mire jutottál? – Ezt mindenképpen tudni akartam.

 – Igaz is! Úgy vélem a kísérlet többszöri megismétlése pontosabb eredményekhez fog vezetni – közölte.

 – Rendben. – Már a fürdő ajtaját húztam be magam után.

 – És John! Legközelebb ne próbálj menekülni!

 Kidugtam a fejem az ajtón, ő pedig elnevette magát látva a rákvörös ábrázatom.

•∞•

A sors néha furcsa tréfákat űz velünk, akár hiszünk benne, akár nem. Most már hiszek ezekben a dolgokban. Bármenyire is nevetséges, de valamilyen szinten léteznek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a segítségükkel belekerültem ebbe az új és izgalmas életbe.